Tata a vizek városa

ahonnan életem párja való. Mióta futok többször mentünk úgy család látogatóba, hogy na majd ma sort kerítünk arra, hogy fussunk (fussak) egy jót Tata nevezetessége, az Öreg tó körül. De ez valahogy ez soha sem sikerült, hiába utaztattam a cipőimet. Nem gondoltam volna, hogy végül egy verseny hozza meg ezt a lehetőséget, de így lett. Ilyen módon 2010.08.07-én indultam a XXVII. Tatai Minimaraton rendezvényen. Ezen a héten sajnálatos módon apróbb sérülés miatt nem tudtam egyetlen egy futó edzést sem beiktatni, így nem is tudhattam, hogy hogyan fog működni a bokám. Mivel normális járás közben már nem fájt, így abban reménykedtem, nem lesz komolyabb probléma futás közben sem.

És valóban ezzel nem volt. Ezzel, de miért is legyen tökéletes egy verseny? Nos úgy tűnik ez az év nem kegyeli a versenyeket, vagy csak engem? Hm nem tudom. De most az időjárás volt ami fenyegetett. Kérdezték is párom szülei, hogy mi lesz a esik az eső? Természetesen (?) azt mondtam: Mi lenne? futunk és nem csak az izzadság fogja hűteni testünket :D . Viszont olyan technikai malőrt követtem el ami alapjaiban rengette meg az elképzeléseimet a verseny taktikáját illetőleg. Olyan "zseni" voltam, hogy a feltöltött ForeRUnner-emet nem ellenőriztem indulás előtt és valamilyen misztikus módon bekapcsoláskor a "Telep feszültség túl alacsony" figyelmeztetést dobot, majd nemes egyszerűséggel átadta magát a megérdemelt pihenésnek. Gondolom az történhetett, hogy amikor hét elején (boka sérülést nem látván előre) bepakoltam a cuccomat, valahogy bekapcsolódhatott a készülék és jól lemerítette magát. Érdekes módon nem lettem ideges, lakonikusan tudomást vettem a nem változtatható tényen, lecsatoltam az órám és a pulzusmérőt, átadtam párocskámnak akinek szikrákat szórt a szeme, mert gyömöszkélhette be a táskájába. Majd célhoz álltam. Az eső ekkor már próbálgatta erejét, de már késő volt, mert a felsorakoztunk a rajthoz. Az utolsó pillanatban megszabadultam az esőkabimtól, mert melegnek ítéltem, majd a rajt eldördülésekor még idejében felhúztam a térdgumimat a helyre és elrajtoltunk. A nagyhang (ígyen hívom a szpíkert) korábban közölte a verseny létszámot hétszázakárhány, 564+172 futó másfél perc alatt vette a rajtot. Nekiiramodtunk az ekkor már szemerkélő esőben a távnak, ami pont a fele eddigi maxi távomnak. Aszfaltozott úton ügettünk egy kis 2 kilis kört majd a kiinduló pont felé, hogy rátérhessünk az Öregtó körnek. Az első és a célt kivéve utolsó mérőponton 11:47-es kocogó idővel toltam. Persze pontos időről ekkor még nem tudtam, csak az érzéseimre hagyakozhattam, no meg arra, mennyien mentek el mellettem. Szokás szerint a hátsó traktusból indultam, mert nem jó erősen bekezdeni, azzal csak magammal tolok, ki, ha nincs kellően ellazulva az izomzatom. Szóval rátértünk a tó körüli útra amikor Eső anyánk kinyitotta a csapot és jól rákezdett. Szerencsénkre ekkor a fölöttünk átívelő szép korú fák jelentősen csökkentették az égi áldást. Persze ettől még a betonnal, aszfalttal borított út még jól csúszott.

A táv 4. kilométerétől a talaj megváltozott, ott hagytuk a biztos aszfaltot, és a köves, esőtől áztatott pocsolyákkal és dagonyás sárfoltokkal tarkított murvás, kavicsos, földes gyalogúton róttuk tovább. Az eső meg erősödött, amikor a kör felénél lehettünk a visszaúton az ismét keményebb, de töredezett aszfalt úton, nyílt terepen közvetlenül az Öregtó mellett felerősödő szélben nyomattuk. Ekkor éreztem azt, hogy ideje kicsit ritmust váltani, mert kezdtem fázni az átázott, izzadt ruhámban és erős szembe szélben. Hát megnyomtam, jól esett... sorra hagytam magam mögött futótársaimat. Király volt, hogy nem kell törődnöm semmivel, nincs kontroll, a fülembe meg BeshOdrom húzta. Kellett ez a száguldás. Hasonlót éreztem, mint Generaly 10-es második felében. A felfokozott lendület 2 kilométerig tartott, majd átálltam egy még mindig tempós iramra. Cseke felé vettük az irányt, itt már túl jártunk a tízen, de lendületem még volt. Elnyomtam az ISOstar energiaszelet felét (a második fele még meg van amikor ezeket a sorokat vésem), kortyoltam a futóvízemből majd átadtam magam az utolsó szakasznak. Körül belül 2 volt hátra amikor megkérdeztem egy mellettem futótól, hogy időben hol járunk. A válaszból azt szűrtem le rövid fejszámolással, hogy meglepően jó időt futok. Innen kezdve kedélyesen elcsevegtünk a befutóig. Igen tudtam beszélgetni, kicsit lihegősen, de nem volt megterhelő! Kiderült, hogy szintén budapesti Margitszigeti futóval dumcsiztam, aki Nike félmaratonra készül, nem semmi 16 kilis részidővel. Ő is élvezi a futást. Na persze csak így lehet ;). De az igazi meglepetés a befutón ért, az idő eredmény igazán imponáló volt. Az utólagos befutó lista alapján 1:13:14 alatt 5:13-as átlaggal nyomtam. Ez azt jelenti, kellett volt 5 alatti szakasznak is lennie bőven, hogy ez kijöhessen!

[dohogás be]

Ez után jött a sorban állás a csipleadás, plakett, póló átvétel nevű horrormány. Több mint fél órát álltunk sorba vizesen. Ez nem volt méltó a rendezvényhez! brrrrrrr!! és megint csak brrrr. Sárga lapos figyelmeztetést ér, no meg az is, hogy kisebb méretű pólókból csak limitált szám volt. Így többeknek csak XL, XXL, és XXXL-es póló jutott. Könyörgöm!! nem hordókirályok indultak, látott már valaha futót aki a pólókat megrendelte? ÁááH! Ébresztő nem az első rendezvény! A frissítő pontok száma elegendő volt, de sajnálatos módon csak vízzel lehetett frissülni. Nekem nem hiányzott, mert elég volt amit vittem magammal, de ez a táv azért elkívánt volna mást is!

[dohogás ki]

Mindegy, ettől függetlenül bírtam, jól bírtam nem zavart a sérülésem sem.

Mivel nem volt semmilyen kontrollom, csak saját érzéseim így a mottó kicsit kiragadva a szöveg környezetből:

"...Now all the boys are after me, and that's the way it's gonna be.

I'm running free yeah, I'm running free.

I'm running free yeah, Oh I'm running free."

/Iron Maiden: Running free/