Anitával időben érkeztünk, a járművet az Oktogon környékén pihentettük le, majd kisföldalattival mentünk a Hősök terére innen pedig gyalogszerrel a versenyközpontba.
[offtopic]
Nem értem, hogy mi az ördögért nem lehet a verseny napján a rajtszámmal rendelkezőknek ingyen utazniuk a BKV járatain? Miért kell az amúgy felspannolt futókat tovább idegesíteni? Nem beszélve arról, hogy a zseni BKV idegen nyelvet nem ismerő zombinyulakat foglalkoztat, így a külföldieknek esélytelen a kommunikáció
[/offtopic]
Szépen átvedlettem futósba és az EOL sátra irányába vettük az irányt. Közben lenyugodtam így a szendót be tudtam küldeni ideje korán az emésztő rendszerembe. A Futó sütit, amit ígértem, leadtam az EOL-VIP sátorban, megkaptam a pecsétemet a rajtszámomra, jelezvén valóban itt vagyok, minden OK.
Szépen erőlködött a Napocska, így a meghűléstől tartani nem kellett, inkább árnyékba vágyott a testem. Lassan de biztosan közeledett a rajt ideje s a felszerelésem is az utolsó ellenőrzésen esett át, csak mint egy nagy repülő startja előtt, fejben végig a cseklistán, hogy semmi ki ne maradjon. Norbi és Réka (Schobert) már fejhangon melegítették a bátrakat. Én nem vagyok oda az ilyen dolgokért, a magam útját járom ;) Persze egy kis nyújtás és átmozgatás nekem is belefért, no nem a Norbi család tempójára.
Felsorakoztunk a Műjég előtti START zónában és vártuk, hogy nekilódulhassunk a maraton 42195 hivatalos távjának. Szokás szerint a hátsó traktusból vagy 10 méterrel a 4:30-as iramfutó mögül Flórás lufival könnyítve indultam, így vagy 8 percbe is beletelt mire valóban elrajtolhattunk. A rajtvonalon áthaladásunkat a mérő rendszer sűrű sivítása jelezte, miként ki-ki a saját chronográfját is halk csippantással indította kontrollálandó a résztávokat. Jó tempóban -hatperc/km belül- toltam a kiliket és már az Andrássy úton ért az első 'lepetés, mert Pista öblös hangjával buzdított nagyobb sebességre. A Bajcsinál Orsi is feltűnt a bringájával s biztosított arról, hogy még máshol is szurkolni fog nekem. A Deák tér felé elegem lett a héliumos lufiból így azt a szélnek eresztettem a mögöttem futók nagy megkönnyebbülésére. Így már senki nem nézett iramfutónak, ami valljuk be vicces is lett volna az én futó múltammal. Nyugodt tempóban haladtam, alig gyorsabban, mint a tervezett, mivel ez volt kényelmes. Ahol csak lehetett kerestem az árnyékot, mert melegnek ígérkezett és ilyen távnál nálam az végzetes is lehet. Az országháznál aztán megláttam Mónikát a pink Nike felsőjében, ahogy szkenneli a tömeget. Persze rákiáltottam, "hahó, tán nem engem keresel?" persze engem kutatott a tömegben ;) Beállt mellém pár méterre és víjjogot, "hajrá tamsa!" a kanyar mögött ott állt Anita és Pitya is akik szintén rázendítettek. Persze időm nem volt megállni, de jól esett, hogy alig több mint két hónap múlva megszülető Samu kismamáját Móni és Pista támogatja, vigyázza. Utam során most realizáltam, mennyi kerekedő pocijú kismama szurkol szeretteinek eme nagy teljesítményt véghez vivőknek. Nyilván mi férfiak, -mert a maraton azért minden férfinak büszkeségévé válik- nem mérhetjük fel, mekkora teljesítmény egy kisbabát saját testből felépíteni s mellette élni a mindennapokat és még végig szurkolni egy ilyen nagy eseményt. De a méterek egyre fogytak én meg haladtam, szaladtam tovább. És jól ment. Sokkal jobban, mint azt a szigeti 30-as jósolta, de nem elbízni magam, ez a kulcsa mindennek. Próbálok takarékosan futni, de nem megy. Azaz megy, de a lassabb futás most nem takarékos, így vissza a tempóhoz ami kényelmes. A 12. kilométernél Péter is csatlakozik hozzám. Jó hogy megvárt, ismerős arc, ismerős tempó. Kicsit kilép de mindig hátra tekint. Mondom is neki, hogy fuss Peti fuss én tartalékolok. Mire Ő jó hogy szólok Ő is. Na megint rajtam a teher, jó tempót diktáljak. Irányt Budának vesszük át a legrégebbi állandó Pestet Budával -vagy Budát Pesttel?- összekötő hídon. Kicsit megrekedünk, de csak átmenetileg. Nap ekkor már erősen süt le ránk, így szinte mindenki keresi az árnyékot. Szerencsére még ad némi enyhet a rakpart fala, de már nem sokáig. Toljuk neki rendesen, amikor István -kicsit csapzottan- már visszafelé tolja az Árpád híd felől, gyorsan meg is állapítom ha így bírja simán négy órán belül teljesíti a távot. Eleresztek "Nyomjad István!"-t, majd tekintetem a távolba fúrva tova ügetek Péterrel az oldalamon. Gyakorlatilag eseménytelenül zajlik a futás, a monotonitást Orsi a száguldó szurkoló töri meg. Jól esik ez a törődés a fordulás után is. Batyinál megint a szurkolói hármas húzza a fülembe és ekkor már a tavalyról ismert molinót is rázzák. Nem semmi! De az órámra pillantva eddig mi is jók vagyunk, 4:30 iramfutók már bőven mögöttünk, minden rendben. Tovább dél felé a rakparton, ahol Zsuzsi és Mazsó tűnik fel. Mazsó hiányolja a térdgumit, hogy Ők térdgumis manust kerestek... mondom "bocs, de nem fáj ;)!" azzal tovább haladunk a Lágymányosi (akarom mondani Rákoczi) híd alatt lévő fordulóig. Péter lassul és int neki most ez sok, mennyek nyugodtan. Kicsi lelkiismeret furdalással ugyan távolodok Tőle. De ezen a távon -még- csak a saját tempóm működik. A meleg harminc fok fölötti, érzem kezdek túlhevülni, így a vízkapuk nagyon jól jönnek, miként a szivaccsal is le tudom törölni a só marta arcomat. Mindenki egyre nyúzottabb, a váltó pontokra telepített "hangosember" a frissítésre buzdít. Most mát érzem, hiába tartalékoltam a jó ISOitalom mostanra szinte ihatatlanná forrósodott. Hideg vízzel hígítva azért nem rossz. Megjelent Vida is bringával arról biztosítva végig kísér a maradék távon. Aztán Zsuzsiéknál valahogy leakad... Telefonon bejelentkeznek Faterék is, hogy a Gellért térnél "várnak", szerencsére nem kell sokat diskurálnom velük. A meleg most már kezd megviselni, de a részidőm minden álmom felülmúlja. Gellért téren tényleg ott van Muti és Fater. Ők is mostanság szinte minden Budapesti versenyre kijönnek buzdítani óriásbébijüket -vagyis engem-. Át a hídon, vissza Pestre. A táv nagy része már mögöttünk, de a java még előttünk volt. A hőség, ugyan a Hortobágyihoz nem volt mérhető, mégis kikezdte az erőmet. Egyre éreztem, hogy nem bírok eleget frissíteni, izmaim pedig fáradnak. A pulzusom viszont a kívánatos zónában még mindig, azaz nem mutatják a kifulladás jeleit. Hm hullámvölgy....
Nem ismeretlen számomra ebben az idényben volt benne részem párszor. Ilyenkor kell ésszel tovalépni rajta. Gondolkodom, vajon mit kellettem volna másként csinálni? Akár hányszor gondolom végig semmit. Legalábbis ezen a versenyen nem. Akkor vegyünk csak vissza egy kicsit, hogy az izmok jobb ellátást kapjanak, és éljen a szőlőcukor. Ez talán segít. Csak egy bibi van a szőlőcukrozással, hogy segít, de attól kezdve, hogy ráfanyalodtam a táv végéig tolni kell egyre növekedő adagokban. De így kell nekem, az út és a választásmiként a cél is előttem. Az Országháznál ismét feltűnik életem párocskája Mónival és Pistivel kiegészítve. Látom másnak is meggyűlik a baja a Nap letűző sugaraival és mögöttünk álló távolság merítette a tartalékokkal. Mind ezek ellenére jók vagyunk JÓKVAGYUNK, JÓVAGYOK!, JÓVAGYOK, mert bírom. Így treníroztam magam és meg is van a hatása. A lábam mintha könnyebben vinne a célom a CÉL felé. Természetesen minden megálló és frissítő helyen tankolok, pihegek, frissítek. Jól esik a nem javallott kóla is. Mindegy mi, csak energizáljon, most már nem számít a koffein vízhajtó hatása sem.
Érzem én, hogy a négytizenötös idő tarthatatlan és a tavalyit is nehéz lesz tartani. A futás alatt szövődött álom oda és az utolsó frissítő ponton való téblábolásom alatt "elhúz" a 4:30-as iramfutó vezette tépázott csapat. Kisvártatva utánuk iramodok, de a Nyugati téri felüljáró tovább lassítja lépteim. Igaz ekkor már kilométerek óta TUDOM ezt behúztam, akár gyalogolva is. Fizikálisan minden rendben, lelkem is szárnyal, só marta arcomra mosoly húzódik. Pár kanyar még ismét hagyom le a megfáradt futókat. Ismét van erőm a biztatásra. Felzendül a "Már csak 1 kilométer de kit érdekel?..." strófa és a taps. A finisbe fordítón meglapogatok egy "Első maratonom..." feliratú hátat, aki vissza szól, Te vagy az első aki dicsér.
Pár(száz) lépés és itt a cél. És valóban itt van.
MARATONISTA lettem!
Pillantás a kronográfra, rontottam de a világ nem dőlt össze. Fém a nyakamban vigyor az arcomon.
HUH!
