Maraton után

is volt némi történés...

Ügye valahol ott maradt abba a történet, hogy kissé nedvesen beértem életem leghosszabb futásán a maratonon itthon Budapesten. Miután a nyakamba akasztották a teljesítésért járó emlékérmet s a vállamra borították az esemény és fő szponzor emblémájával nyomott nylont és kezembe nyomták a befutó csomagot, végre szemtől szembe találtam magam az útvonalon serényen szurkoló segítőimmel. Nagy volt az öröm és a lapogatás. Majdnem kicsordult a könnyem. Jöttek a gratulációk, ölelések, puszik és a szülinapi köszöntők is. Igaz kicsúsztunk a 2 hétből de kit érdekel? Szóval már itt záporoztak a kérdések:
-Milyen volt?
-Volt-e holt pont?
-Hogy érzem magam?
-Mi lesz a következő?
....
Csak kapkodtam a fejem, és a közös fotó azokkal akiknek olyan sokat köszönhetek! Az eredmény egy szeletét biztosan. Szerveződőben volt egy kis összeröffenés, de félénken kérdezték, hogy kibírnék-e egy kis  időt valamilyen helyen velük?
Hogy kibírnék-e? hát persze! milyen kérdés? A legnagyobb örömmel!
Persze minden meg volt szervezve, kivéve az, hogy hova megyünk...
Először a leadott csomagot kellett visszaszerezni, ami azért volt nehéz, mert a kontroll matrica fele leázott a rajtszám hátuljáról, de azért még emlékeztem az 1910-es számra, no meg megismertem a cókmókomat is. Ekkor már kezdtem fázni, mit fázni vacogni! Izmaim is lemerevedtek. Mondom én nyújtani, nyújtani, nyújtani! De ez most elmaradt, melynek következményeit pár napig "bírtam" cipelni. Nos Átázva, átfázva Mónika és Pitya hajlékának fürdőében forró zuhanyt vettem és végre száraz ruhába bújhattam. Eddigre megvolt a "hely" valami "Arriba" a körúton. Mire oda értünk szinte mindenki ott volt a szurkolók közül. Erzsi és Lackó olyannyira átázott, hogy már a célba sem tudtak jönni, így most is hiányoztak. Ezen felül Ildi, Zsolt és gyerekek szintén passzoltak, de a többiek ott voltak és vártak megérkezésünkre. Én annyira ki voltam hűlve, hogy lilák voltak a körmeim. De nem ez volt az egyetlen problémám, hanem az, hogy a kajáért sorba állva szédülni kezdtem, nem kicsit, úgyszólván az ájulás kerülgetett. Az járt a fejemen, jó ég mi van , ha ez futás közben kap el. Én bírálom szóban azokat akik összeesnek a versenyek alatt, most majd jól megkapom! De pillanat, hiszen simán végig futottam, és a befutás óta már eltelt több mint 1 óra. Jaaa, esett le, mi amit nem tettem... hát persze, annyira izgatott lettem a szurkolói tömeg miatt, hogy nem ettem, ittam, ettem, ittam, ettem, ittam mint szoktam. Vércukor kifutva, vérnyomásom a padló alatt, naná, hogy elsötétedett minden. Így nyomtam magamba a kaját, cukros italt és válaszoltam a kérdésekre és köszöntem mindenkinek mindent. Jobban is lettem, pillanatok alatt, és kezdtem szépen felmelegedni. Jól dumcsiztunk, fülig ért a szám, hogy ilyen barátaim vannak!
Ki is osztottam magamban néhány díjat:
Ildi, Anna, Ákos, Zsolt: A legnagyobb szurkolói család
Erzsi, Lackó: A legátázottabb szurkolói csapat
Ági, Navidad: A legviccesebb szurkolók (unájkum+kolbi)
Mónika, Pitya: A legnagyobb transzparens gyártók + legjobb rigmus készítők
Zsuzsi, Mazso: A legmesszebbi buzdítók
Orsika: A legtöbb ponton szurkoló és legtöbb km-t tekerő mobil szurkoló
Petya: A legkésőbb érő
Fater: A legjobb utánpótlás szállító
Anita: A LEG!

Végre otthon!
Bár kissé furcsán mert izmaim merevek és fájnak, ráadásul a jól ismert térdszalag problémám is kiújult. Így pár napig furcsán tudtam csak járni, de mindez hamar gyógyult, javult. Szóval maradandó csak az élmény és emlék lesz ebből a futásból!