Villám még mindig félelmes

és én is lassabb vagyok nála. Bár a gondolatom sebesebb, de az mit sem ér. De hogy az ördögben jön ez ide? A válasz pedig nagyon egyszerű, a kulcsszó felkészülés. Igen még mindig az a fránya első maraton a cél. És motiválandó magam, már a nevezésemet is megtettem. Így a kerék forog, tétek megtéve, már csak a szerencsében és az elvégzett no meg az elvégzendő munkában (de inkább a munkában) van a hitem. Ennek fényében lefutottam életem eddigi leghosszabb távját 28 kilométert! Nem is akármilyen körülmények között, 6,24-es átlaggal úgy, hogy amennyiben időm engedte volna bírtam volna még egy ötöst. De azt legközelebbre hagyom! Ami biztos, hogy alázattal, de elszántan fogtam bele ebbe a menetbe Készültem a frissítővel, bár ekkora útra nem lehet kellő mennyiséget vinni. És energia utánpótlásról sem feledkeztem meg, beáldoztam az utolsó előtti PowerBar szeletemet. Mit mondjak nem volt hátrány hogy vittem magammal ilyen mannát is. A kitartásra szükségem is volt, mert olyan zuhét kaptam a nyári kedd késő délutánjában, amit sokáig emlegetni fogok. Nyomattam a nyugodt <155 pulzusos nyugodt futást amikor el kezdett az eső esni, Sapkám véd, felsőm átizzadt semmi vész. De fokozatosan zivatarrá erősödött az égi áldás. Aggódni kezdtem a nem vízhatlan telefonom ami egyben zene forrás is épségért, ezért egy nagyobb falevélbe csomagoltam az aláhulló eső elleni védekezés képpen. Órám, szívritmus mérőm és sport fülesem elvileg bírják ezt a fajta vízterhelést, melyről most empirikus bizonyságot is nyerhettem. Ami viszont a tapadós ruhán és a karimámon lebucskázó vízesésen kívül nagyon kellemetlen volt, az a tocsogóssá ázott cipellőm. Minden lépésnél csak úgy spriccolt belőle a víz ami belefolyott és áztatta zoknim, lábam. De kemény voltam és én futottam tovább és tovább. A zuhi csepergéssé szelídült és a cipőből is kipumpálta futómozgásom a vizet, sőt, még mezem is száradni kezdett. De az időtündér nem ilyen sorost szánt nekem és még jobban rákezdett. Büszke vagyok és harcos, ezt a 8 km-t még lenyomom, ha a fene megeszi azt a bizonyos ikertestvérét azaz a fenét akkor is. Ekkor már az Árpád-híd alatti fordulónál a kollégák menedéket kerestek de én nyomtam tovább. Kicsit perverznek éreztem, hogy kezdtem élvezni a hűs esőben, viharossá fokozódó szélben a futást, de így van ha valakit elkap a gépszíj. Ellenben az elém mintegy pár száz méterrel bevágó villám átértékelésre serkelt. Szégyen szemre visszafordultam és én is a híd alatt kerestem átmeneti menedéket az elektromos kisülések elöl. Amíg vártam kiöntöttem a csukámból és szépen lassan kicsavartam a mezemből, zoknimból és egyéb ruhadarabjaimból a vizet és vártam az égi háború enyhülését. nem egész negyed óra múltán lemerevedett izmokkal ismét nekiveselkedtem hogy a távot teljesítsem. És sikerült, büszke voltam a testemre, elmémre. Meg is köszöntem izmaimnak, tüdőmnek, és minden szervemnek a derekas helytállást. Ha így haladok és nem futom el magam, akkor tartható lesz a kitűzött cél! Addig is még hátra van augusztusban a Tatai Minimaraton a maga 14 kilométerével és a Nike félmaraton szeptember elején.

Huj huj hajrá, csak ne adjam fel ;)