Melegben

sem könnyű a felkészülés, hát még ha sérülés sem javul megfelelő tempóban. Nem adtam fel a sikeres maratont, de az elhalasztott kilométerek remélem nem fognak hiányozni. Pénteken terveztem pótolni a bicebócás 30-ast, de az allergiám és a sziget nyugati oldalán 19-én kora délután rendezett motorcsónak verseny bűze, a trópusi meleg és a fájós talpammal csak 17 km-re futotta. Ezen héten lazulás, jön rövid futásokkal szumma 25km a héten, majd a Budapest félmaraton hetében csak laza futások... hogy esetleg egy jó tempójú laza verseny félmaraton kicsusszanhasson.

Bicebócás hosszú

futás volt pénteken. Már rég óta tudom, hogy el vagyok maradva a felkészüléssel, így péntekre 30+km-es laza hosszú futást terveztem be. Ellenben a szerdai kosárlabdázás után csütörtökre a jobb talpam a sarok alatt olyan szinten fájt, hogy nem is tudtam ráállni. Egész nap sántítottam, meg kenegettem Voltaren-nel, de annyira hogy a bicegésemtől még "bónuszként" a vádlim is jól beállt. Így estére csak a jól bevált jegelésben bízhattam. Jégzselé ki a fagyasztóból -már egy ideje vendég ott, soha nem tudhatja a sportoló-, türcsibe be, majd láb alá. Reggelre jelentősen csökkent fájdalom, persze bizonyos mozdulatokra még fájt, de meglátjuk mennyire romlik délutánra!
Romlott, de nem annyira, így István kollégámmal nekivágtunk a pénteki futásunknak, István 3 kört, én a dupláját terveztem azzal a felhanggal, hogy bármikor(!) akár az első kör közepén is abbahagyom, ha úgy hozza a sors. Már az első pár száz méteren kiderült, hogy kemény talaj most ellenség, főleg az egyenletlen része, ahol a sarok nagyot csapódik. Szerencsére a stílusomban kevéssé kap szerepet a sarokra érkezés, nem oda összpontosul a teljes becsapódás, így csak ritkán volt nyilallás. Így sima beszélgetős tempóban toltuk a három kört, de komolyabb fájdalom nem jelentkezett. István elbúcsúzott, így zenével oldottam a magányt s próbáltam ritmust találni a lassú, hosszúhoz. Ahogy szépen fogytak a kilométerek, a kicsiny kis nyillalások szaporodtak. Így az 5. köröm végén 26km-nél abbahagytam az edzést. Egyrészt örültem, mert csak kevés iso itallal +energiaszelet nélkül is maradt erőm, még egy körre, de baljós volt a fájdalom.
Most már kezd rendeződni helyzet, remélem fokozatosan javulok. Remélem rövidesen sikerült a tervezett hosszút megfutni fájdalom nélkül!

XXVIII. Tatai Minimaraton

14 kilométere a futóéletemben már másodjára lett letudva. Minimaraton, ez az a táv ami nincs sehol egyértelműen definiálva, mert például az őszi futóparádén, csak 7000 métert kóstál. Az idő kicsit fülledt volt, karcoltuk a harcoltuk a harminc fokot. Nekem ez sok volt, hiszen hat napja nyolcvan kilométerre Tata városától 14 fok volt csak. De a futók dolga a futás, nem pedig az időjáráson problémázás.
Másodjára futottam a vizek városában és nagyon jó hangulatú versenyben volt részem. A nevezésnél érdekes volt, hogy be kellett mutatni az egyéni csipet a sorozatszáma kevésnek bizonyult. De sebaj, egy kis sétát megért.
A verseny sok évet ért már meg, rendezvénykorban a pesti nagy rendezvények előtt jár két évvel. Ez nagy erény, főleg úgy, hogy egyre kevesebb a pénz az ilyen rendezvényekre, az idén is több mint nyolcszáz versenyző állt a rajtvonal mögé, hogy teljesítse a távot. A verseny nagyon jó hangulatban telt a szép környezetben, melynek nagyobb része az Öregtó és Cseke körül zajlott. Persze megmutattuk magunkat a várnak is a környező utcáknak is. Itt szórványosan ugyan, de lelkesen szurkolók buzdították a távolságot koptatókat. A rendszeres víz frissítőket sokan igénybe vették, bár szerintem -mint ahogyan ezt tavaly is jeleztem- egy ilyen távú versenyen iso frissítés is el kelt volna. Volt némi bonyodalom a távolság kijelölésével, mert többünk is csak 13600 métert mért. Voltak hosszabb (1500m) 9-10. és rövidebb (600m) 10-11. kilométerek, mely többeket megzavart a táv kétharmadánál. Az élmezőnyből volt olyan aki eltévedt a pályán, de a többség simán elboldogult a pályán. Persze nekünk nem kellett kitalálnunk merre "gondolták" a szervezők a pályát, csak az előttünk levőt kellett követni. A hangulat, mint említettem nagyon jó volt.
Éreztem és élveztem a futást. Mindig volt kivel beszélgetnem, mással és mással váltottunk gondolatot, jelenlegi futásról, múltról, jövőről, futásról, életről ... egyszóval mindenről. Voltak ismerős arcok, halottam tervekről és élményekről. Naná, hogy a futás volt a főszerepben! A mellém sodródott beszélgető partnerek kevéssé bírták szusszal a beszélgetős futást mint én, ezért időről időre odébb álltam. A végéről indulva, megint sikerült a középmezőnyben befutnom. Az utolsó 2 kilit kicsit megnyomva sem tudtam a tavalyi eredményt megismételni, de ez nem is volt cél. Ami cél volt, hogy boldogan érkezzek a célba, élményekkel legyek gazdagabb s ez sikerült! Úgyhogy a Tatai Minimaraton jövőre is része leszen a versenynaptáramnak.

Frissen gyalult fejjel a kopaszi gáton

futottam ebben a szezonban először. Nem véletlenül szezont és nem évet említettem, hiszen néhány alkalommal tologattam magam itt kint a gáton. A környezet még mindig szép és a futók létszáma is a hűvös nyári napon szembeötlő. Érdekes így futva figyelni az embereket, bringázókat, futókat, gyereket levegőztetőket, szóval az élőket. Mostanában így hívom azokat az embertársaimat, akik kimerészkednek a szabadba a "biztonságos" és temperált szobákból élvezni a szabad (időnkét még friss, tiszta) levegő adta örömöt, mondhatni szabadságát. Látom a reakciókat, néha pacsi, biccentés azon ismeretlenektől akikkel itt-ott futunk össze másodpercekre. Név nélküli mozgás sémák és arcvonások ... valahol "hátul" eltárolva.
Perverz módon élvezem a gunyoros megjegyzéseket amiket kapok/kapunk, hiszen én tudom amit ők nem! Mi futók, gyaloglók, túrázók, gyaloglók, sétálók (,...) tudjunk, merjük, tesszük és elvezzük azt, amit közülük sokan sajnos soha nem fognak megérteni. És a cinkos mosoly, biccentés, kacsintás a miénk csak a miénk amatőr futóké, felmaratonistáké, maratonistáké, ultrásoké, vagy kocogóké.