II. Borvidék félmaraton

volt a hétvégén Szekszárd dimbes-dombos szőlő vidékén. Ez volt idén nekem sorrendben a harmadik félmaratoni távom. Ügye ebben annyi perverzió van, hogy nem síkon, hanem "hegyi" terepet is érintő útvonalon kell teljesíteni a maratoni táv felét. Igaz a "hegyi" jelzőt néhányan megmosolyogják, de sokunk arca torzult a szokatlan kaptatóktól.
Zeusz megkímélt minket a rossz időjárástól, 24-26 Celsius fokos, napsütéses helyenként gyenge szeles időben vágott neki a ~600 egyéni induló beharangozóban is "brutálisnak" ígért trappnak.

A tavalyihoz képest kissé módosult a pálya vezetése, mert nem tereltek ki a városból (annyira) minket. Az első kilométerek mondhatni sík terepen, jobbra, balra integetve vidáman, eseménytelenül zajlottak. Aki nem nézte meg a szinttérképet akár el is futhatta itt magát. Persze a rutinosak tudták, hogy a sík vidék csak a vihar előtti csendet jelenti nem pedig a nyári hajnalokban a bársonyos fűre rakódó harmat üde frissességét. Ami ezek után következett az volt ám az emelkedő barátocskáim. Én már gyakorlatilag nem is emlékeztem arra a szenvedésre amit egy éve éltem át, de ezek az emlék képek lassan visszatódultak s fel sejlett miért is mondtam magamnak, hogy nem leszek többé a "hegy" játékszere. De a kilométerekkel a lábamban no meg a 4run félmaratoni sorozat miatt nem hagytam ki ezt a szenvedést. Erős emelkedőn futottunk fel a kilátóba, melynek tetejéhez érve már égett a combom és egyre nehezebben jutottam levegőhöz. A csúcshoz közeledvén egy-egy métert bele is gyalogoltam, miközben a frissítőből nagyokat húztam. Ezek után jött egy lejtős szakasz, ahol síelős technikával "gurultam" lefelé. Na aki még nem futott hegynek le az nem tudja, mennyire fárasztó ez is. De a lejtmenetnek is egyszer vége szakad, csak azért, hogy újabb emelkedőt legyűrve jussunk fel a Csacska szurdik tetejére.

Persze a hullámvasútozás itt nem ért véget, mert még a táv harmadán sem voltunk túl. Ellenben egy erős lejt menettel és kissé nehezen futható talajjal volt idő arra, hogy rendezzük a pulzusunkat. Jó volt a szőlős birtokok között futva a gazdák buzdítását és figyelmesebbjük enyhe fröccsét fogadni. A táv felénél még a Bodri pincészet boltozatát is megcsodálhattuk mint egy 100 méteren keresztül. Ez olyan gyorsan zajlott, hogy még felocsúdni sem volt idők. Amit a lejt adott azt most vissza a veszi, mert a Porkoláb völgyet 12km környékén meg kellett mászni. Gyakorlatilag szükségvolt minden mozgósítható energiára, ezért előtte még elmajszoltam az energiaszelet maradékomat, tuti a ziher. Ennek ellenére a szakasz teteje csak gyaloglással volt bevehető számomra, mert oly módon égtek, savasodtak az izmaim, amire már régen nem volt példa. A panorámát így kitikkadva csak szinapszisaik fogták, de agyunk az oxigénhiány miatti állapot miatt nem processzálta olyan szépnek mint az valójában volt. Szerencsére ismét regenerálódós lejtmenet következett az utolsó nagy roham előtt.

Igen itt már jártunk egyszer, ez a kilátó. Ezt kellett bevenni a 1617. kilométer között. Fogyó energiával, izzó izomzattal duráltam neki magam ennek a futót próbáló emelkedőnek. Lépés lépés után lassulva, iramból veszítve, de meg immár nem állva, gyaloglássá a futást -igaz fogat összeszorítva- nem mérsékelve, méterről méterre gyűrtem le a magasságot. A tetőn egy pillanatra körbe néztem és konstatáltam, hogy van előttem egy lejtő! Uccú neki lefelé! De most már csak óvatosan. Igaz a térdem eddig nem adta a szokásos szalagfájós mutatványát (ezt a későbbiekben, pihenés után is megtartotta, jó lenne, ha ez válna szokásává). A lejtő végén viccből a 10km jelzőtábla irányába vettem az irányt a helyileg telepített szervező megrökönyödésére. Mondta "...nem arra van az út..." mire én : "Dekár!" Természetesen én örültem mint majom a farkincájának, hogy már 17km-nél járunk. Innen már csak lefelé kacskaringóban vissza a városba, ereszkedtünk. Azért a végére még egy enyhébb emelkedőt kaptunk a lábunk alá, amit én ekkor már merényletként fogtam fel, miként azt is, hogy a 21-es tábla kissé sietett, mert utána még legalább 200 méter volt hátra. Ekkorra már a szurkolók is fáradtak, mert az végő 3 kilin én buzdítottam őket szurkolása. Persze a magas labdát lecsapták és lokális rivalgással üdvözöltek a finisbe fordulva.

Végül 2:22:15-ös idővel (4 percet rontva) értem célba, csapzottan, sótól mart arccal, de boldogan!