Olimpiai maraton váltó és egyéni félmaraton

rendezvényen tisztíthatták tüdejükkel a levegőt a futás szerelmesei május 15-i vasárnap az Országház környékén és a Pesti rakpart északi részén. Ez a hagyományos rendezvény melyen a kollégákkal szoktunk indulni idegen légiósokkal kiegészülve. Idén miként tavaly egyéniben vállaltam a 21 kilométert. De sajnos (?) nem kellettem az YSKYRY csapatnak, nem én. Egy felől szomorú voltam, hiszen itt többször adtam hírt kis csapatunk eredményeiről. Más részről pedig boldog voltam, mert saját berkeinken belül is sikerült kiállítani egy teljes csapatot. De nem is egyet, hanem rögtön (szinte) kettőt. Így idén a KSH-YSKYRY és KSH-TURBÓ csapata lépett színre.
Számomra azért is érdekes volt a futás, mert még soha nem futottam két egymás utáni hétvégén versenyen ekkora távot. Persze az is érdekelt, hogy milyen időt tudok futni hegy után, mennyire visel meg a terhelés. Javít-e a hegyi táv, vagy túlzottan fáraszt? Nyilván a tavaly megkezdett projektemet -feszegessük saját határainkat- tovább folytattam.
Az időjósok nem lőtték be teljesen jól az időjárást, de ez már szinte megszokott tőlük. Erre a hétvégi vasárnapra esőt szelet, 13 fokot tippeltek. Szerencsére a 2/3-d most nem jött be, csak a váltakozó irányú időnként igen zavaró szél. Most is gondot jelentett a ruházkodás, hiszen reggeli indulásomkor 9 körül már 17 fok Celsius-ig kúszott a hőmérő. Ezért nem pakoltam hosszú alsót csak rövidet, miként technikai felsőből rövid, atléta és "szellős" hosszú került a zsákba, Ideje korán érkeztem, hogy a szuttyogós készülődésem, ráhangolódásom semmi ne zavarja meg. Végül is a teljes rövid szerelést választottam, a széldzsekivel kiegészítve. Az üresjáratban biztattam a minimaraton váltó résztvevőit, Vujity Tvrtko is visszakacsintott a célegyenesbe fordulván kicsiny babakocsiját terelgetve a cél felé. Egyre ritkultak a befutó emberek, és nőtt az YSYKYRY jelenlevő tagjainak száma. Szerencsére minden rajtszám meglelte gazdáját, így nem volt szükség vendégművészekre.
Így én is nyugodtan rajtolhattam el és futhattam a saját tempómat. Ellentétben a többiekkel nem elölről indultam, hanem szokásom szerint a bolyból. Ugyanis utálom ha lehagynak. Ennél semmi nincs demolesztálóbb és így sem csökken a tömeg hamarabb. Akkor inkább legyen az eleje lassabb majd ha ritkul a pálya akkor lehet izmozni. Szóval a 3x 7km-es kör kellett teljesíteni, mint a maratoni táv felét. Gyakorlatilag minden eseménytelen volt, attól eltekintve, hogy mindig szembe fújt a szél. Apropó időjárás.... nos reggel kinéztem 17 fok, napsütés... hosszú gatya kiszanálva ... én biztosan nem cipelem minek?. Hát annak bogárka, hogy reggel volt a legjobb idő egész nap csak romlott. Ezek ellenére rövid felsőben, gatyóban (biciklis syle) + szélkabátban álltam a rajthoz. A kabi hamar a derekam körül végezte, bár sokszor éreztem kísértést hogy visszavegyem. De végül is nem tettem, mert jól csúszott a futás. Az első kör lazán ahogy terveztem, jó lesz nekem a 2:10-es idő, elvégre nem kell "rohanni" -sicc-.

A második körre valahogy felpörögtem, és elmém apró zugában megvillant a két órán belüli futás esélye. Volt a második kör végén egy kis gixer, mert a sáv ahova tereltek tele volt rendezőkkel, fotósokkal, így nemtetszésem kifejezendő tenyerem kifelé fordítva adtam hangot nemtetszésemnek. Persze a kollégák biztatása kör mint kör nagyon jól esett. Fogytak a méterek, romlott az időjárás, fogytak a szurkolók, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Mivel a telefonom, ami a zenét lett volna hivatott szolgáltatni, már a start előtt lemerült, így csak a szél fütyülését és cipők dobbanását hallgattam csak. Bár egy két fáradt futó talpának becsapódása borzolta idegszálaimat, a cél egyre közelebb került. Igazi meglepetés szüleim felbukkanása volt az befutóhoz közeledvén. Jól esett, hogy ilyen rossz időben is kilátogattak, hogy buzdítsanak. Jó iramban életem eddigi legjobb eredményével 1:58:33 nettó 2:00:05 bruttó idővel érkeztem célba. A frissítésként adott Erdinger alkoholmentes sör igazán jól esett. Be is hörpintettem kettőt majd némi törülközés után minden száraz rucit magamra öltve csatlakoztam a szurkolók apadó táborához. Mindenkinek jól jött a buzdítás -én már csak tudom-. Végül is KSH-YSKYRY váltója  3:35:38-al -több mint 1 kört verve a másik csapatunkra- ért célba!
GratX mindenkinek, jó volt ez a futi is!

II. Borvidék félmaraton

volt a hétvégén Szekszárd dimbes-dombos szőlő vidékén. Ez volt idén nekem sorrendben a harmadik félmaratoni távom. Ügye ebben annyi perverzió van, hogy nem síkon, hanem "hegyi" terepet is érintő útvonalon kell teljesíteni a maratoni táv felét. Igaz a "hegyi" jelzőt néhányan megmosolyogják, de sokunk arca torzult a szokatlan kaptatóktól.
Zeusz megkímélt minket a rossz időjárástól, 24-26 Celsius fokos, napsütéses helyenként gyenge szeles időben vágott neki a ~600 egyéni induló beharangozóban is "brutálisnak" ígért trappnak.

A tavalyihoz képest kissé módosult a pálya vezetése, mert nem tereltek ki a városból (annyira) minket. Az első kilométerek mondhatni sík terepen, jobbra, balra integetve vidáman, eseménytelenül zajlottak. Aki nem nézte meg a szinttérképet akár el is futhatta itt magát. Persze a rutinosak tudták, hogy a sík vidék csak a vihar előtti csendet jelenti nem pedig a nyári hajnalokban a bársonyos fűre rakódó harmat üde frissességét. Ami ezek után következett az volt ám az emelkedő barátocskáim. Én már gyakorlatilag nem is emlékeztem arra a szenvedésre amit egy éve éltem át, de ezek az emlék képek lassan visszatódultak s fel sejlett miért is mondtam magamnak, hogy nem leszek többé a "hegy" játékszere. De a kilométerekkel a lábamban no meg a 4run félmaratoni sorozat miatt nem hagytam ki ezt a szenvedést. Erős emelkedőn futottunk fel a kilátóba, melynek tetejéhez érve már égett a combom és egyre nehezebben jutottam levegőhöz. A csúcshoz közeledvén egy-egy métert bele is gyalogoltam, miközben a frissítőből nagyokat húztam. Ezek után jött egy lejtős szakasz, ahol síelős technikával "gurultam" lefelé. Na aki még nem futott hegynek le az nem tudja, mennyire fárasztó ez is. De a lejtmenetnek is egyszer vége szakad, csak azért, hogy újabb emelkedőt legyűrve jussunk fel a Csacska szurdik tetejére.

Persze a hullámvasútozás itt nem ért véget, mert még a táv harmadán sem voltunk túl. Ellenben egy erős lejt menettel és kissé nehezen futható talajjal volt idő arra, hogy rendezzük a pulzusunkat. Jó volt a szőlős birtokok között futva a gazdák buzdítását és figyelmesebbjük enyhe fröccsét fogadni. A táv felénél még a Bodri pincészet boltozatát is megcsodálhattuk mint egy 100 méteren keresztül. Ez olyan gyorsan zajlott, hogy még felocsúdni sem volt idők. Amit a lejt adott azt most vissza a veszi, mert a Porkoláb völgyet 12km környékén meg kellett mászni. Gyakorlatilag szükségvolt minden mozgósítható energiára, ezért előtte még elmajszoltam az energiaszelet maradékomat, tuti a ziher. Ennek ellenére a szakasz teteje csak gyaloglással volt bevehető számomra, mert oly módon égtek, savasodtak az izmaim, amire már régen nem volt példa. A panorámát így kitikkadva csak szinapszisaik fogták, de agyunk az oxigénhiány miatti állapot miatt nem processzálta olyan szépnek mint az valójában volt. Szerencsére ismét regenerálódós lejtmenet következett az utolsó nagy roham előtt.

Igen itt már jártunk egyszer, ez a kilátó. Ezt kellett bevenni a 1617. kilométer között. Fogyó energiával, izzó izomzattal duráltam neki magam ennek a futót próbáló emelkedőnek. Lépés lépés után lassulva, iramból veszítve, de meg immár nem állva, gyaloglássá a futást -igaz fogat összeszorítva- nem mérsékelve, méterről méterre gyűrtem le a magasságot. A tetőn egy pillanatra körbe néztem és konstatáltam, hogy van előttem egy lejtő! Uccú neki lefelé! De most már csak óvatosan. Igaz a térdem eddig nem adta a szokásos szalagfájós mutatványát (ezt a későbbiekben, pihenés után is megtartotta, jó lenne, ha ez válna szokásává). A lejtő végén viccből a 10km jelzőtábla irányába vettem az irányt a helyileg telepített szervező megrökönyödésére. Mondta "...nem arra van az út..." mire én : "Dekár!" Természetesen én örültem mint majom a farkincájának, hogy már 17km-nél járunk. Innen már csak lefelé kacskaringóban vissza a városba, ereszkedtünk. Azért a végére még egy enyhébb emelkedőt kaptunk a lábunk alá, amit én ekkor már merényletként fogtam fel, miként azt is, hogy a 21-es tábla kissé sietett, mert utána még legalább 200 méter volt hátra. Ekkorra már a szurkolók is fáradtak, mert az végő 3 kilin én buzdítottam őket szurkolása. Persze a magas labdát lecsapták és lokális rivalgással üdvözöltek a finisbe fordulva.

Végül 2:22:15-ös idővel (4 percet rontva) értem célba, csapzottan, sótól mart arccal, de boldogan!