Vakrepülésre készülök

most, hogy a Borvidék félmaraton kapujában állok. Miért is mondom ezt, nos hát ilyen még nem volt a hosszúnak éppen nem mondható futó pályafutásom alatt, hogy ennyire ismeretlen körülményekkel nézzek szembe.
De hogy is törpént a nevezésem? Mivel nem volt május elejére Futanet-es szervezett futás, és Prágai kirándulás így szükségem volt egy pótszerre. Történetesen az edzésonline oldalán bukkantam rá a Borvidék félmaraton bemutatkozó rendezvényére és annyira megörültem neki, hogy azonnal neveztem is, melyről korábbi posztban szót ejtettem. De miért is vakrepülés tehető fel a kérdés, hiszen versenyen már háromszor is sikeresen magam mögött tudhatom a távot? Nos a válasz mint mindig az ördög patájának repedésében mint gonosz kis atka búvik meg, jelen esetben pedig a számomra nagy szintkülönbségben nyilvánul meg. Soha de soha nem volt szerencsém még ilyen emelkedőkhöz. Persze túrán már igen, de kéremszépen ez nem túra, hanem futóverseny amiben szintidő van. Noha első ránézésre kellemesebb mint például a Nike félmarcsin, de a terepviszonyokhoz képest ..... Hm. szóval csoki a gatyóban! Persze óvatlan voltam, hisz' örültem mint kismajom a farkának, hogy Prágát valamivel tudom pótolni. Ekkor még nem volt palettán a Hármas-határhegyi zöldbalhé (értsd félmaraton), és még a szinttérkép sem volt meg. Erre csak később bukkantam rá. Természetesen ekkor kissé megremegett a lábam, ami azóta is tart. De meglátjuk mi lesz. Egy biztos, ha ezt is le tudom győzni az óriási lépés a maratoni táv síkon történő legyőzéséhez.

Szeressd a várost

futórendezvény az új helyszínével azért annyira nem lopta be magát a szívembe.
Nyilván bennem van a hiba, de 25-ös szám azért kicsit nagyobb felhajtást is nyomhatott volna. De nem így történt. Nyilván nem tüzirakétékat vártam, de nekem ez most jelentős visszaesés volt életem első (2008) Vivicittá-s rendezvényéhez képest.
Jó volt jó volt, de nem emelkedett ki a többi rendezvény közül, pedig megérdemelte volna, hiszen a 25 év szép eredmény. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, volt kint a kollégákon (ii, Gabi, Szabi, Peti) kívül még egy néhány ismerős. Igen ezt teszi az, hogy 3. éve hogy elkezdtem futni és a mesei 3-as számadik Vivicittá eseményem. Persze szépen emelt távokkal, Miditittá, Vivicittá és most a Vivicittá+. Ez a tét tovább már csak a családi futással emelhető, de még ez (sajnos) várat magára, hisz' ehhez kellene egy poronty is.
Kicsit a futásról ami összességében kiírás szerint 21900 méter mérésem szerint valamivel 22 kilométer fölött volt eltérő methodikával abszolváltam. Az első távot Petivel együtt kedélyesen beszélgetve toltuk le. A második távnál lévén óriási tömeg (futók tengere merre ellát szem és radar), Icához (Ő nincs a képen) csatlakoztam és a táv nagy részét kocogva teljesítettük. Mikor Ica kicsit megállt akkor jött nekem a fellazult tömegben egy (számomra) eszeveszett kilcsi következett 4:30-as átlaggal. Nem is tudtam magamról hogy képes vagyok 1 kilométeren keresztül ilyen tempót produkálni sík terepen. Bár szó mi szó a pulzusrekord majdnem megdőlt a maga 182-es értékével. Ez után (a szokásos pihenővel) jött az igazi szám a 12 km-es Vivicittá. Ezt már lényegesen kisebb létszámban abszolváltuk. Ekkor már konszolidált tempóban ügettem a távon. Gyakorlatilag állóképesség ügyileg nem viselt meg a futássorozat de ismét előjött a már szokásosnak mondható ITBFS okozta fájdalom. (Szerencsére amikor ezeket a sorokat karmolom byte-okba, már jól vagyok) Így a hosszabb távokon jöhet a megszokott kencézés és térdgumerájszozás.
Persze értek meglepetések is a rendezvényen, de a legnagyobb mégis az volt, amikor a 12km végén egy "Helló Tapókám!" (Tapó a beceneveim közül egy a régvolt időkből) kiáltást hallottam. És kinek a szájából egy régi gimnáziumi osztálytársam "Bada" szájából. Persze adtunk egymásnak egy izzadt puszit. Fél perc alatt kiderült, hogy ez volt az első ilyen távja és most éppen a levegő vétellel küzd. Remélem összefutok még vele valami ilyen rendezvényen.
Mindent összevéve:
"Ahogy volt,
úgy volt,
Ahogy volt,
úgy volt jól."