fekszem otthon ahelyett, hogy gyűjteném a kilométereket. Igen, nagy volt a pofám, erősebb vagyok a betegségnél és most szégyen szemre az ágyat nyomom. Pedig milyen jó volna, ha a szép időjárásban a fülem mellett süvítene a szél, surrogva kopna a cipő talp, De nem, helyette fejem fáj, szemem guvad, végtagom sajog. Mikor tudok ismét futni, szembe szállni a távolsággal?! De nekem tartanom kell amit elterveztem, hisz nagy a cél a maraton. Bár még ésszel felmérni nem is tudom magát a távot, mint ahogyan azt sem, milyen megterhelést jelent majd a táv leküzdése, miként az sem, hogy életem párocskája hogyan fogja viselni a felkészülési időt.
De mind ez még odébb van, hiszen a 25 hetes felkészülés a jövő zenéje, terveim azok vannak, nem is kicsik. Amitől félek, hogy nehéz lesz a rossz időben ismét nekiindulni.
Addig is fekszem, izzadok a láztól, várom a vírusok pusztulását és a mielőbbi erőre kapást.
Nem tehetek mást.
Nem.
Rosszabb ez mint a versenyek előtti éjszaka, izmok fáradsága, szájam szárazsága, Így várok.
